Leül-e a látomás olvasás közben?

A felhasznált szürrealista eszköz a látomás.

A novella egyetlen vízió, egyetlen apokaliptikus jelenés, amely mintha mély álomban rémlene föl, az első pillanat riasztóan valószerűtlennek tetszik, valójában aprólékos pontossággal beszéli el azt, ami akkoriban csakugyan megtörtént.

Sűríti a teret és időt, elködösíti a helyszínt, körvonaltalanná változ­tatja a cselekvést, amint az álom mechanizmusa teszi, de nem tartalmaz egyetlen mozzanatot sem, ami elrugaszkod­nék a valóságtól. Kívül áll a megszokott észjárás törvényein, de belül van azon a körön, ami valóban lejátszódott, és ezál­tal a hihetetlenség és naturális hitelesség fölött lebeg meg­foghatatlanul.

Bori Imre, aki úttörő módon és tüzetesen földolgozta irodalomtörténeti szempontból a magyar szürrealista kísérlete­zések korszakát, alapos megfontolással és meggyőzően írt arról, hogy Sőtér István korai műveiben milyen szervező szerepet töltöttek be az érzelmi és lelki minőségek, s men­nyire nem pusztán racionalista eszközökkel alakította ki re­gényeinek és novelláinak vonalvezetését.

Bori Imre okfejté­sét érdemes kiegészíteni egy rövid megállapítással. Sőtér Ist­ván a kifejezési eszközök és megformálási módszerek kivá­logatásakor csakugyan túlment a hagyományos tapasztalás és érzékelés logikát teremtő körén, de műveinek értékszer­kezete mindig korának irracionális törekvései ellen irányult. Megfigyelhető ez a Fellegjárás című regényétől kezdve olyan novellákig, mint a Szőlőművesek vagy a Bakatormelyekben alighanem legerősebb a szürrea­lizmus hatása.

Ezek közé tartozik az Alligátor-ballada is. A novella megírásakor a kifejezési módszerek között való válogatást maga az elérendő cél sugalmazhatta. Vannak ugyanis olyan minőségek, amik századunk kísérletező irány­zatai körül a szürrealizmus eszközeivel ragadhatók meg leg­hatásosabban. Ilyen a csoda és ellentéte, a borzalom.

Nem mintha ezek nem szerepeltek volna addig a művészetek kife­jezendő tartalmai között, elég, ha a Biblia öldöklő angyalai­ra, Hieronymus Bosch démonaira vagy Holbein haláltánc­képeire gondolunk. De a csoda ígéretében és a borzalom előálIításában e század oly előrehaladt, hogy művészete kü­lönös hangsúllyal fordult e minőségek felé. Aragon azt írta a La Peinture au Défi című esszéjében, hogy a csoda lényegében a valóság tagadása, és ezért elsősorban etikai vi­szonylat.

A csoda mindig egy erkölcsi jelkép tárgyiasulása, olyan erkölcsi követelmény megjelenése, ami élesen ellentét­ben van az őt életre hívó világ erkölcseivel. Aragon gondola­tának felhasználásával hasonló mondható el a borzalomról hyperopia műtét videó. A veleszületett myopia és hyperopia nem más, mint ugyanannak az értékdimenziónak a csodával ellentétes pólusa.

A csoda a valóság pozi­tív tagadása, jobbra törekvő szellem nyilatkozik meg benne, a borzalom pedig a legrosszabb fordulat, a valóság negatív tagadása, alászállás, teljes erkölcsi és szellemi megsemmisü­lés. A csoda és a borzalom - megismerését tekintve - egyaránt revelatív: jelentése nem folyamatszerűen nyilatkozik meg, hanem egyetlen pillanatba sűrítve feltárulkozik, és tökélete­sen megragadja és birtokba veszi az őt megpillantó ember egész lelkét.

Nem lehet szabadulni tőle, a csoda és a borza­lom leküzdhetetlen hatalomként jelenik meg, mint egy ter­mészeti jelenség, a villám vagy a mennydörgés. Ha lényét, természetét elemzik, boncolják, taglalják, értekeznek róla, akkor szertefoszlik, mert lelepleződik, és átalakul a Leül-e a látomás olvasás közben?

és a rossz valami más viszonylatává. Csak részekre tagolás nél­kül, teljes egészében, bontatlan egységben, szinoptikusan pillantható meg. Irodalmi kifejezésére éppen ezért a képi láttatást sűrítő vízió a legalkalmasabb, a látomás a Leül-e a látomás olvasás közben?

eszköz. Mégis megoldhatatlannak látszó akadály tornyosul e mi­nőségek irodalmi kifejeződése előtt. Az olvasás természetes folyamata. Hiába követi az író a látomás álomszerű szerve­ződését, az olvasás nem szinoptikus, nem egyszerre megra­gadó cselekvés, hanem folyamatos, lineáris aktus.

Ez az értelmező, kiegészítő, átértelmező folyamat, ez az ara­szolgató munka jócskán lerontja a látomás lényegi érvénye­sülését, egyszerre történő, villámszerű feltárulkozását.

Az olvasás természetes folyamatát és az erre ható szövegdinamizmust tehát nem szabad számításon kívül hagynunk, sőt, kiváltképp elbeszélő prózáról szólva, az elemzés fontos ré­szévé kell avatnunk. Az olvasástechnika mélyen beépül a mű befogadásának és hatásának folyamatába. A modern író bármennyire fel­bontja is az elbeszélt cselekmény időbeli rendjét, bár­mennyire felforgatja is a tér dimenzióit, a befogadás ugyan­olyan lineáris olvasói munkára épül, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt, mint a könyvnyomtatás óta bármikor, vagy még régebben, a pergamentekercsek vagy kódexek korában.

Szórványosan előfordulnak ugyan olyan kísérletek, hogy a hagyományos irodalomnak ezt a makacsul megőrzött egy­vonalúságát is megtörjék nálunk legutóbb Esterházy Péter tett erre kísérleteta hagyomány túlnyomóan és csaknem zavartalanul uralkodik.

Tudományos munkáknál természe­tes, hogy a linearitás meg-megszakad, és hol a lap aljára pil­lantunk, hol hátralapozunk a könyvben a szöveghez tartozó jegyzetek elolvasása végett, bár mint ismeretes, Horváth Já­nos még ez ellen is berzenkedett.

A szépirodalmi műveket azonban megszakítás nélkül, lineárisan olvassuk fenntartva persze a jogot, hogy újra elolvassunk egy részletet Leül-e a látomás olvasás közben? jobb megértés céljából vagy emlékezetünk felfrissítésére. Az iro­dalmi művek auditív vagy audiovizuális feldolgozása, szín­padra vagy filmre vitele, rádiós és televíziós átirata többek között ettől a tetszés szerinti megfordíthatóságtól fosztja, meg a közönséget.

NAIPAUL, V.S.: Olvasás és írás.

Olvasás közben - ahogy lineárisan előrehaladunk a szö­vegben - bizonyos szövegegységekhez jutunk el, prózában, narráció ban egyes cselekményegységekhez, szituációkhoz, leíró vagy megjelenítő részletekhez.

Hiszen olvasás közben még a szöveg­egységek nyelvi jelentését sem tekinthetjük megállapodott­nak és véglegesnek. Az egyes szavakat az egység egésze értel­mezi, miközben persze az egységet magát a szavak és mon­datok értelmezéséből építjük föl. A szavak már mindjárt többféleképpen értelmezhetők - akként, ahogy a nyelvi je­lentés, vagyis a szó használati utasítása megengedi - és a többféle lehetséges értelemből azt választjuk ki, ami az álta­lunk feltételezett szövegegység jelentésének megfelel.

A kö­vetkező szövegegység átértelmeztetheti velünk az előzőt, vagyis megdöntheti a feltételezésünket, és akkor újabbat kell felállítanunk. Aztán haladunk tovább a szövegben, s ez a feltételező-ellenőrző, értelmező-újraértékelő dinamizmus szüntelen működik, mígnem a mű utolsó szövegegységének értelmezésénél már az egész alkotás értelme a tét.

Spiele polizei, Around the world slot

A szövegdinamizmus tehát egyre fokozódik, az olvasói feltételezés egyre nagyobb sugarú körben játszódik le, míg a szöveg vé­gére érve már a teljes művet felöleli. Sőtér István elbeszélésében az első két mondatot tekint­hetjük látás nikotin hatása első szövegegységnek, mert a két mondat már egy képzetet kelt bennünk, és egy feltételezéshez vezet.

Somogyi ápoló nyitva találja a sarki kaput: az egész táj holdfényben áll. A múzeum emeletei, mint fekete galériák, s a pálmaház vasszerkezete, csupasz mérnöki célszerűségében Első feltételezésünk a következő: az elbeszélés narrátora által Somogyinak nevezett szereplő, akiről nem tudjuk, hogy miféle ápoló, kórházban vagy klinikán dolgozik-e, esetleg menhelyen, aggok otthonában, valamilyen zárt hely­ről, talán a második mondatban említett múzeumból ki­megy a szabadba, s kinn holdas éjszaka van.

Feltételezésünk határozott, mert a két mondat érzékletes leírást ad a helyszínről. Leül-e a látomás olvasás közben? Somogyi ápolót, amint a múzeum épü­letéből kilép a holdas éjszakába. Mi is történik tehát olvasás közben? A szöveg által közölt információt úgy fogjuk fel, hogy egybevetjük valamivel, amit már ismerünk. A szöveg jelentésegységeit egybevetjük tapasztalati és művelődéstörténeti egységekkel.

A szövegol­vasás nem más, mint egybevetés: a szöveg információját hozzámérjük a tudatunkban raktározott korábbi informá­ciókhoz. Ha nem találunk olyan információegységeket, amikhez hozzámérhetjük a szövegben közölteket, akkor nem értjük meg a szöveget. Ahhoz, hogy a szöveget megért­sük, egybevethető információ egységeket kell találnunk ér­telmünk és érzelmeink, tudatunk és tapasztalataink raktárá­ban.

Ezekből az információegységekből kialakítunk egy ke­retet, s Leül-e a látomás olvasás közben? a keretet igyekszünk megtölteni a szöveg közle­ményeivel. A novellában megnevezett Somogyit nem ismer­jük, egyelőre leírást sem kapunk róla, de azt a minőségét, ahogy megjelenik az elbeszélésben, azt ugyanis, hogy ápoló, el tudjuk képzelni, mert meg tudjuk feleltetni az ápoló álta­lunk már ismert képzetének. A modern jelentéselmélet ezt pontosabban fogalmazva úgy mondja, hogy ismerjük az ápoló szó használati utasítását.

Hasonlóképpen megfeleltet­hetjük a nyitott sarki kaput, a holdfényt és a múzeumot is. Ezekből felállítunk egy értelmezési keretet, s ezt megtölt­jük a közleménnyel: a Somogyi nevű ápoló egy zárt térből, a múzeumból a nyitva talált sarki kapun át kilép a szabad­ba, s kinn holdfényes éjszaka van.

A felállított értelmezési keretbe azonban nem tudjuk az első két mondat minden közleményét elhelyezni. Az emele­tes múzeum emIítésekor jogosan tehetjük föl, hogy a cselekmény városban játszódik, akkor azonban nem tudunk mit kezdeni az első mondatban a táj szóval.

Zavarba jövünk a pálmaházzal is. Múzeumról vagy pálmaházról van szó? A kötőszó arra vall, hogy mindkettőről, de elbizonytalanodunk a helyszínt illetően, mert furcsának véljük, hogy mú­zeum mellett pálmaházat állítsanak föl.

A bizonytalanságot csak növeli a második mondat befejezetlensége, a vasszerke­zet csupasz mérnöki célszerűségének minden látható össze­függést nélkülöző megemlítéséveI.

E homályos mozzanatokkal kapcsolatban két megoldás kínálkozik.

Az első kézenfekvő: ezeket a mozzanatokat egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk, nem rágódunk az értel­mükön, hanem tovább olvassuk az elbeszélést, és bízunk ab­ban, hogy majd később megvilágosodnak. Ha azonban is­merjük Sőtér István korai műveit, vagy hallottunk kísérlete­zésének irányáról, akkor hajlamosak leszünk arra, hogy fel­állítsunk egy második értelmezési keretet is. Ez a második értelmezési keret nem nyelvi-logikai, hanem művelődéstör­téneti-irodalomtörténeti természetű, és így szól: íme a szür­realizmus, vagy legalábbis a szürrealizmushoz közel álló stí­lus.

Az első keret olyan feltételezési rendszer, amelyben ta­pasztalati, értelmi, érzelmi és képzeleti anyagunkkal gazdál­kodunk és a szükséges nyelvi egybevetés révén elképzeljük a Somogyi nevű ápolót, amint egy zárt térből kilép a szabad­ba. Ezt az értelmezési keretet röviden tárgyi keretnek nevez­zük.

A második értelmezési keret a megformálásra, a kifeje­zési eszközökre, és az esetleges kulturális utalásokra vonat­kozik: az első két mondat homályosságát egybevetjük stí­lusismereteinkkel és az íróról Leül-e a látomás olvasás közben? információinkkal, és feltesszük, hogy szürrealista novellát olvasunk, vagy leg­alábbis olyat, amely részben annak hatása alatt született, és magán viseli néhány felismerhető jegyét. E két keretet az Al­ligátor-balladában gyakorlatias elmével egymás kiegészíté­sére is felhasználhatjuk: mindazt, amit az olvasás lineáris folyamatában tapasztalatainkkal és ismereteinkkel egybe­vethetőnek találunk, és ezáltal magunk elé tudunk képzelni, az első keretbe helyezzük, a második keretet pedig avval töltjük meg, ami első olvasásra homályosnak tetszik.

sőtéristván:alligátor-ballada - Kenyeres Zoltán honlapja

E két kerettel, a tárgyival és a művelődéstörténetivel olvassuk to­vább az elbeszélést. Távolabb, a terep mélyén, hófehér kísértetsziklák, operai hivalkodás­sal, önnön ürességüket hirdetik: úgy omolhatnék be olda­luk, mint fogak alatt a habos sütemények keményre fa­gyasztott, cukormázas ürege.

Kígyó surran az étterem teraszán, egyetlen jégtömb az égbolt: ma éjszaka fagyni fog! A színtér homályos álombelisége megerősíti az eddig fel­állított művelődéstörténeti keretet. Egyszersmind hozzásegít ahhoz, hogy élvezzük a kísértetszikláktól a habos süte­ményig vezető hasonlat ívét, noha a kapcsolatteremtést ép­pen nem értjük, mert nem tudjuk, milyen fogak harapása alatt omolhatnék be a sziklák oldala, és nem világos, hogy miért éppen a beomlás lehetőségére hívja föl figyelmünket a szöveg.

A könyvek varázshatalma avagy nem csak az vagy, amit megeszel, hanem az is, amit olvasol!

A művelődéstörténeti keretnek azonban éppen az a jelentősége, hogy átsegíti az olvasót az ilyen nehézségen, és a közlemény hiányosságát a hagyomány elemévé avatja. Az irodalomértés azt kívánja, hogy minél több művelődéstörté­neti keret felállítására legyünk képesek, és értsük és értékel­jük a műfajt, az alkotásmódot, a stílust, a retorikát, a szö­veg belső kulturális vonatkozásait, és ezek hatását szabadon engedjük kibontakozni az olvasás folyamatában.

Akinek nincsenek művelődéstörténeti keretei, az egy verset, novellát vagy regényt is úgy olvas, mint egy periratot vagy újsághírt. Akinek nincs mivel egybevetnie a szöveg kulturális és retori­kai elemeit, annak számára ezek túlnyomó részben el is sikkadnak, és mivel a kulturális-retorikai elemek nem ön­magukban valók, hanem a mű értelmét szolgálják, ezért a művelt olvasó, aki sok művelődéstörténeti keret felállítására képes, többet fog fel a mű tartalmából, mint az, aki híján van az ilyen ismeretnek.

Az újabb sorok az első két mondat után felállított tar­talmi keretet két mozzanattal bővítik. Megtudjuk, hogy So­mogyi egyedül van, és megtudjuk, hogy mikor kezdődik a cselekmény. Az a kijelentés, hogy egyetlen jégtömb az ég­bolt: ma éjszaka fagyni fog! Ezáltal megerősödik és kiegészül tárgyi értelmezési keretünk időbeli vonatkozása.

Már tudjuk a napszakot és az évsza­kot, de az évet még nem ismerjük. Ezenkívül továbbra sem ismeretes a helyszín.

A könyvek varázshatalma avagy nem csak az vagy, amit megeszel, hanem az is, amit olvasol! Ha esetleg nincs jó kedvem, akkor is hamar megtalálom a csőszkunyhómat Müller Péter után szabadon. Ez a hely a könyvtár. Itt mindig önmagamra találok és választ kapok a magamban feltett kérdésekre. Már maga a légkör is-ahol emberek csendesen átszellemülten keresik a könyveket esetleg leülnek és olvasgatnak- szóval már maga a légkör is lenyűgöző.

A terep analogikusan kapcsolódik a korábban említett tájhoz, mintegy megismétli annak tág meghatározatlanságát, a kert viszont meghatározatlanul le­szűkíti a teret, és szinekdoché módjára rész-egész viszonyba lép a tájjal és a tereppel. A színhely meghatározatlansága és bizonytalansága fölerősíti a kert vadállati némaságáról szóló metaforát, az ét­terem teraszán surranó kígyó pedig a kísértetsziklákhoz kapcsolódva megint csak szinekdochészerűen hat: szürreali­zálva általánosítja a helyszínt, kísértetiessé változtatja az egészet.

Ebben a szövegkörnyezetben különös, félelmes je­lentőséget kap a felkiáltójellel nyomatékosított mondat, hogy ma éjjel fagyni fog! Nem értjük az indulat értelmét, s a tárgyi ke­retet csak halvány tartalommal vagyunk képesek megtölte­ni, sőt tartalomról alig beszélhetünk, inkább előérzetről van szó, és rosszat sejtetően gondolunk a folytatásra. Baljós ér­zésünket fokozza az a viszolygás, amit a surranó kígyó és az étterem között levő ellentét vált ki belőlünk. Ezen a ponton ismét a művelődéstörténeti keret van segítségünkre, és ab­ból, amit az álommunkáról, a mesék infralogikus elemeiről és a szürrealizmusról tudunk, a szöveg meghatározatlansá­gai következtében álombeli táj rémlik föl előttünk.

S mintha mások szavából is csak erről a valószerűségről akarna meggyőződni, futva tart az őrház felé, mellére szorí­tott ököllel jut, rácsok és kerítések közt, bele a kert szűkölő, rejtekben megbúvó hisztériájába, Leül-e a látomás olvasás közben? fenevadak néma várakozásába, mely tapinthatóan veszi körül, kifino­mult, együttérző idegei számára csaknem anyagi jelenvaló­sággal. S feje fölött a fürdőépület vidám kupolái, frivol er­kélyrácsai - villogó kardlap a holdfényes égbolt. Végre meg­pillant egy sast: hanyag tollpalástjába burkoltan a kerítésen ül, s a vasúti töltés felesleges sínpárjait lesi - feje, horgasan legörbülő csőre maga a fölényes, gyűlöletnélküli kegyetlen­ség.

Amikor idáig jutunk az olvasásban, megerősödik feltéte­lezésünk a baljós előjelekről. A szereplő riadtan fut, mintha csak menekülne. Riadtságára a szöveg semmi közvetlen támpontot nem nyújt, csak a felvillanó képek ívéből követ­keztethetünk rá. Az idegbeteg fenevadaktól a szoborszerű ragadozó madárig csupa fenyegetést tartalmaznak ezek Leül-e a látomás olvasás közben?

sorok. A komor hangulat egyetlen helyen oldódik fel, ami­kor a fürdőépület vidámságáról esik szó, de ezt is azonnal visszabillenti az épület fölé boruló égbolt hasonlata: a vil­logó kardlap már egyneműen kapcsolódik a sötét, félelmes mozzanatokhoz.

A szereplő riadalmát legelsősorban mégis az a finom metalepszis sugalmazza, mely felcseréli a kert tu­lajdonságait a kertben futó szereplő lelkiállapotának jelző­jével. Sem a hisztéria, sem a szűkölés nem lehet a kert sajá­tossága, csak a szereplő viselkedésének megjelenítéseként értelmezhető mint tárgyiasuló kivetülés.

A kert szűkölő, rej­tekben megbúvó hisztériája felcserélt előzmény-következ­mény viszonyban van a szereplő riadalmával. Az olvasó által felállított tartalmi keret újabb feltételezés­sel gyarapodik e sorok révén. Feltesszük, hogy a szereplőre veszedelem vár, talán éppen azok a vadállatok fogják fölfal­ni, melyeknek jelenléte oly homályos és viszolyogtató a meg nem nevezett ködös helyszínen.

Kék és sárga zománc csillog az épületek homlokán, hirte­len megáll: mi értelme ennek a futásnak? A kert s a házak magányos félelme lett az övé - a szoron­gás, amely az elefántok szürke, csiszoltkő-testét betölti, ár­valányhaj-szerű szemöldökszőrzetüket lebbenti, kavicsos körmeik közé szorul: ütemesen ringatják magukat félel­mükben.

Kapcsolat Spiele polizei, Around the world slot So now they're not making money and you're not making money and you're living off your savings, you're living off your credit cards and it's all really scary. Women used rolled up rags or strips of folded newspaper to curl their hair.

Állatok félelme, állatoké, akik nem értik; mi törté­nik körülöttük! A tigris teste azért oly lapos, hogy kibújhas­son e félelem rácsai közt, s azután hajrá, neki az erdőknek!

A madarak rég elröppentek, s lehullottak fagyottan; a sa­sok megmaradtak; a kígyók kisiklottak a bezárt kapuk alatt, a zsiráfot még nyáron lefejezte egy szilánk. Körvonalazódik az eddig megnevezetlen riadalom, Leül-e a látomás olvasás közben?, félelem, ami nemcsak a szereplőt, hanem az állato­kat és az egész helyszínt átjárja. A zsiráfot lefejező szilánk a háború képét idézi föl előttünk. Teljessé válik az elbeszélés ideje: az évszakot és a napszakot már eddig is tudtuk, már felállítottuk azt a feltételezést, hogy az elbeszélés cselekmé­nye egy téli éjjel játszódik.

Most már kitalálni véljük az évet is. Pedig semmi sem bizonyítja ezt a szöveg közvetlen jelen­tésében, a szavak és a mondatok értelmével nem tudjuk megtámogatni és megmagyarázni ezt a feltételezésünket úgy, ahogy az estét és a telet megindokolhattuk.

Ha valaki megkérdezi tőlünk, hogy mire alapítjuk azt a feltevésünket, hogy az elbeszélés az ostrom alatt játszódik, zavarba jö­vünk, és homályosan olyasvalamit mondunk, hogy a szöveg egész hangulata ezt a képzettársítást kelti bennünk. Az asszociációláncolatot a zsiráfot lefejező szilánk indítja el, az vezet a háború képéhez, azután az a kijelentés, hogy az álla­tok nem értik, mi történik körülöttük, közel hozza a hábo­rút, s összekapcsolódva avval a korábbi feltételezéssel, hogy az elbeszélt esemény télen történik, eszünkbe juttatja az ost­rom idejét.

Ebben a jelenségben az a régi és jól ismert el­méleti kérdés rejlik, hogy mennyiben lehet a közlés adekvá­ciójáról beszélni, vagyis hogy a közlő, a közlemény és a köz­lemény értelmezése mennyiben felel meg egymásnak.