Látásserkentők szellő azmet

Ó te, kinek jeles elméjét örvendve csudáltam, Még mikoron csak távúlról hallom vala múzsád Szívreható dalait; te! Száz gond és baj terhének alatta Ime!

Hasztalanul várván leveled s óhajtva reménylett Kellemes énekidet, máran magam útnak eresztem Verseimet; érett látás azt se tudom, mely tájra bocsássam.

Nemde, mióta Mohács szomorú környékire mentél, Hallgatsz, s elnémult veled eggyütt nemzeti múzsád? Élsz-e tehát, s hol vagy? Ott vagy-e még amaz árva mezőn, hol hajdani fényünk Oly bús éjbe merűle? Ott, amaz árva mezőn! Könyvekben elázva Jársz, tudom, ott; s népünk vesztét panaszolva kesergvén, A Duna szőke vizébe szakad fájdalmaid árja.

Hajh, iszonyú térség! Jártam hantjaidon; láttam sírhalmaik én is Ősinknek, kik hajdan az ellenségre kikelvén Honnyunkért, s ott halva vitéz vérekkel adózván, Intenek íme!

S még ma sem enyhűlő sebeink mit szaggatom újra? Gyász jelhangja, Mohács szomorú neve! És te, barátom! Terhes fellegeket látok fenyegetve borongni Újra, s leszállani-kész komor éjt terjedni világunk Nyúgoti részének felzendült messze határin. Hasztalanul csalogatta reményünk csillaga, tündér Boldogság képével, alélt szívünket; örökre Eltünik ah! Nézd, a régi homályra szokott sok gyáva miképpen Üldözi mindazokat, kikről a józan okosság Élesztő tüze súgárit tündökleni látja!

Nézzed, az ostobaság véres zászlóihoz esküdt Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak előnkbe! Szíveiket vad gyűlölség mérgével itatván A szeretet szolgái, miként gerjesztgetik őket!

Mint fenekednek!

Magyar Ring Gála - Szellő Imre legyőzte Gyenyisz Gracsovot

Még csak alig jöve fel valamely jeles elme hazánkban, A közjót kereső bölcs polgár, pályamezőben Még csak alig láttatta magát: mikor íme legottan Hitvallása felől vetekednek, otromba nevekkel Illetik, és mérges nyelvekkel földig alázván, E fene képmutatók diadalmaskodva lerontják!

Csalfa világ! Tí boldogságunk dühös ellenségi! Ó te, világok szent fejedelme! Fordítsd, Ah, fordítsd le reánk szemeid, végetlen igazság, Már valahára, s kevély ellenséginket alázd le! Népe jövendőjén mély gondolatokba merülve Igy búsong, s aggódva magát így gyötri barátod, A mikoron te talán éltednek gyenge tavasszát Víg palotákban, s szép Dáfnéd ártatlan ölében Töltöd; gondjaidat feledékenységbe temetvén.

Feltünik a bú, gond, s szomorúság napja bizonnyal Néked is; elmúlik pirosolló hajnalod álma. Ím, elmúltak az én örömim; nem kellenek immár E bús szívnek alég ízlelt hívságai többé. Úgy elenyészének, mint látásserkentők szellő azmet felhői tavaszkor, Bánatos éltemnek fiatalb esztendei; s tisztább Napjai, mint valamely siető patak, úgy lefolyának. Most jöttünk, már újra megyünk; és íme! Rajta, barátom, azért: igyekezzünk szerzeni mostan Érdemeket.

Csak ezek fogják nyújthatni tovább is Éltünket, mikoron köz-anyánk kebelébe leszállván Újolag, a természetnek lefizetjük adóját. Nincsen, Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül Emberiség.

A te javad s kiderűlésed lesz tárgya fiadnak Már egyedül; - mivel ah! Budavára királyi lakossi Mit várnak, mire készülnek? Ki fogná, Ah! Állnak-e még főbb oszlopaink? Ott vagynak-e népünk Megbízotti, kiket már harmadik éve kirendelt?

Mint igyekeznek azon felséges arányra? Készűl-e hazánknak Temploma, vagy legalább új talpköve meg van-e vetve? Hajh, nem lészen-e még Babilonnak tornya belőle? Vígasztalj, ó kedvesem!

És ti, nemzeti létünk Szent űgyét viselő több más hű társaim, a kik Mostan az országnak kebelében széllyeloszolva Népetek óhajtott díszére javára serényen Munkálkodtok, s bár egymástól messze szakadva A szeretet kötelén velem egy fő célra siettek; Jertek, társatokat vígasztaljátok! És te, Fejérvárnak most kelt új fénye! Királyink Sírjai közt lakozó látásserkentők szellő azmet énekes! Vess néma keserved Árjának, vess gátot; szüntesd nemzeti lantod Édes hangzatival társadnak bánatit; oszlasd Bízodalom súgáraival bús lelke homályát!

S hát tí mint vagytok, tí más buda-pesti barátink? Látásserkentők szellő azmet mivel a bölcs Koppi? Hová lett Versegi, s mint van?

Élő fényforrások

Versegi, kit szeretünk; és kit kedvelve becsülnek Mindazok, a kik az érdemeket mérsékleni tudják. Nem törnek-e mégis Ellene szép tálentominak méltatlan irígyi? Nyert-e, vagy elvesztette perét? Mind elnémulnak-e vajjon, A tehetősb elmék?

S nemzeti fő kincsünk, nagy atyáink nyelve, hová lessz? És ki fog űgyében, megszánva, segíteni rajta? Ó írj, írj már, s adj választ minderre, barátom! S fel fog-e még valahára napunk virradni, tudósíts.

Rajta tehát, vígadj bátran; s a míg lehet, éljed Bölcsen mérsékelt örömek közt mostan idődet. Ámde jer egyszersmind, s kezdj már szolgálni hazádnak; Kezdj már most, a mint korod engedi, néki segédül Lenni, s hová hamarább enyhíteni régi keservén.

Fájdalmasb óráiban is, jobb sorsa reményét Táplálván, s szemeit szíves védőire vetvén, Lássa, mi nagy s tehetős új bajnoka támada benned. Gondold meg gyakran, nemes ifjú! Jusson eszedbe, mi szép, mely drága gyümölcsöket ígért Ritka nagy elmédnek már első gyenge virágja. Vedd szívedre te is népednek mostoha sorsát, Hajdani nagy neve szép fényét, s bús éjre hanyatló, És örök álommal rémítő, mái homályát! Nyelvünk elhagyatott űgyét!

Múlnak az esztendők: változnak az emberi dolgok; S változik ím! Európa szemünk láttára naponként.

Int az idő! Később - késő lesz minden igyekzet, S nagy szégyen, bánkódva hiú panaszokra fakadnunk, És az eget s könyörűletlen vak sorsot okozván, Helyre nem állandó kárunkon akkor epednünk, A mikor isten sem tud rajta segíteni többé! Jersze, kövesd hív társaidat; jer szerzeni már most Érdemeket! Csak ezek fogják nyújthatni továbbra Éltünket, mikoron pályánk végéhez elérvén, A természetnek lefizetjük mink is adónkat.

Fogadd el E fogadást, és nézz jó szándékára fiadnak! Mely sok ezernyi nehéz akadállyal küszködik, a ki Néked akar látásserkentők szellő azmet, tudom. Nem tészem azonban Még le reményemet én; s nem utolsó, nem kicsiny érdem Lesz, látásserkentők szellő azmet pontjára jutott szoros állapotukban Híven erőlködvén, legalább kétségbe nem esni! Megfordul, hiszem azt, mert él a nemzetek atyja, Él még a magyarok kegyes istene! Ennyi homályok után, tisztább új napra derül még A magyar ég, s fiaink meglátják hajdani fényét.

Sőt, ha serény s állhatatos hívséggel igyekszünk, S szent űgyünk mellett bátran bajt állva tovább is Emberkedni tudunk, nem hajtván semmi veszélyre, Meglátjuk valahára talán bámulva magunk is Új látásserkentők szellő azmet kelő honnyunk víg hajnalodását. Higgyük: előbb, vagy utóbb, diadalmaskodni fog a köz Értelem és akarat; diadalmaskodni fog egykor A nagy egész hasznát kereső törvényes igazság, Mellyet minden nyelv, minden szív, minden erő véd, S mellyet az ész, mint bölcs kalauz, vígyázva vezérel.