Szemteszt boldog pillantást

S most itt merengek, fiú, magamban nélküled, és fáj minden ami volt, ami volt már nem veled, hisz nélküled, fáj minden ami volt, mert nem veled, hisz nélküled, s nehéz szivemre hull egy-egy szavad a halálból, ahogy a lomblevél a fáról, ahogy a szükség hull a hiányról, dolog-törmelék a dologról, ahogy a tárgy a dologról, állapot-részlet az állapotról, állapot-hasáb, öreg kéreg a fáról, állapot-kéreg, állapot-héjazat, állapot-pikkely, mint nagy zöld halról, ha késsel levakarják.

És barna héja körözött a kis májfoltos szőke tehén Apollinaire-szemében, fönt a lilával begyapjasodó kékben, s a fekete tehénpupilla-mélyben, mint felhő-árny a kút öreg vizében, a vízlencse-feketében. S nehéz szivemre hull egy-egy véres, könnyű, hártyás, bíborfoltos, éranyajegyes tiszta szavad a halálból, ahogy a hulló lomblevél a nehéz őszi fáról, ha karmos kékpikkely lábával lerúgja könnyű bóbitás, sárga pofa-pénzes énekesmadár, vagy magától hullva, kristály-súlyától törve lefele száll a csipkés barna avarra, ami mintha a föld lenne sárga fakanállal lemezesre, taréjosra habarva, ezer lapos, rozsdás gyíkszáradék hever egymásra-torlódva és csörögve.

Hol vagy már? Hol vagy embervérrel rozsdapáfrány homályos bonckésem, az Istentől-fölcsinált csillagokig szőkén harmonikázó csikónevetésem, aranyfogú véres könnyű bárányfelhő, a tűzözön alá kinyitott sárga selyemesernyő, hervadtra-aszalt halálszagú virágkazal, szivemre-fölpattanó szalmatestű szőke szöcske, szerelmes pirospöttyös kávésbögre, taréjos, habzó, kis selyemsusogással aranytollakat csacsogó vizen könnyű-léptű kajla-kalapos fehér mosolygás-igézet, aki nem hitted, hogy rövidlátás, amelyből kialakul te is bevégzed, pedig tudtad, hogy te is bevégzed gyorsan, s beszéded, ahogy villogó gyerekfogak közt a piros alma sárga húsa harsan, merre bóklászol, hová tántorogsz, hol jársz összezsugorodott kis paraszti haza-csontváz, akit úgy vinnék két karomban a földből kiszeretve, mint beteg gyermeket kórházba az apja, s az apa testét a gyerekláz átitatja, s fut a férfi a téli éjszaka sárga holddal átütött bolyongó hóvitorlái csattogó kristálysziszegésébe csavarva.

Pityu, Pista, István, Simon István, az ünnepet most magányodba hoznám, ha még egyszer, fiú, hazajönnél hozzám, a boldogságos gyermekfényeket, a zöld-csipkézet, szemteszt boldog pillantást varázslat megszületés-ünnepet, pedig jó mindíg mik a kilátás szigetei sem voltál hozzám és én sem voltam jó mindíg tehozzád, de mit számít ez amíg élünk, és most se számít már, hogy rengeteg halott vagy, rengeteg halott, akár egy őskorban sárga foltokkal, ezüst bőr-vértekkel, ónos törzsbőrrel vedlő platánfa-őserdő, hol vagy egyszerű, kopasz csontváz-szűzesség és hol vannak a kéket feketén csivogva behálózó fecskék, akik a levegőt, a koraősz sárga időt röptükkel nyiszálva, nyesve, cibálva, ráncigálva a levegőben az élő állatmorzsákat keresték s a kék aranyhomályból csőrükkel kicsipegették a pihetoll-arcú, páfrány-fejbajszú, mohos kőmálna-szemű hártyaszárnyas szerves anyagot.

És mit se számít már a jóság, bűn, vers-adósság, testvér-hit, angyalkurva-szerelem, ha más se vagy, mint csontváz-türelem, sárga csontváz-hagyaték, fehér csontváz-bohócság fehér ingben, fekete halotti ruhában, s halott testedből minden víz forrva, bugyogva és bugyborogva, kis gejzír-tollakkal lövődve kifolyt, s nem lát a föld már csak széles ezüst-töméses-fogsorú koponya-mosolyt, s csontra-száradt inget, gatyát, penészes öltöny-kérgeket, gyűrt páncélokat és gyűrt bádogcsöveket bütykös, sárga, szálkás, repedezett, szilánkos csontokkal kitömve.

Hol vagy mosolyom könnye, könnyem mosolya? Csak élet-hiányod van, de azt már nem tudod. Hisz mit tud a halott a komoly és tiszta hűvös léthiányról? A dologról, ami bőr szemteszt boldog pillantást selyem és kő és növény és oxigén és vér és öntudat és gondolat és gyűlölet és halandóság-bársony? És nincs nyelved és nincsenek belső szerveid és nincs füled és agyvelőd földpára és idegrendszered rózsagyökér.

Ott ülsz szivemben, mint kitömött fehér madár, fehér sas, fehér sólyom, fehér galamb, fehér hattyú, fehér gólya, a semmi görcsös ágait markolva pikkelyes lila karmos és sarkantyús madár-ujjaiddal és szemed helyén a koponya szemüregében a csönd kék üveg-szemgolyói, mint az Isten fogsorába ágyazott halott égitestek, kavicsok a csönd fehér tollazatában, szilánkos, szögletes zafírkövek a szótlanság csőrös fehér toll-álarcában.

És én itt ülök a Mindenség ember-partján, Pista, Pityu, István, Simon István, itt ülök az emberlét kőredő mindenség ajkán, s töprengek sorsodon történő, hömpölygő való világ, habos hömpölyeiden, hatalmaidon, erőiden, szorgalmaidon, ahogy vagyok, s ahogy részedként ember én vagyok, amíg virradok, szeretek, amíg meghalok.

S fénykép-arcod nézem, az alsót, az utolsót, s fölfal a bánat egészen, ahogy a gyík a szitakötőt megeszi: kinyílnak a bánat pikkelyes, zománcos, orrlikas, fogsoros, hegyes ajkai, kinyílnak zöld pikkelyei és bíbor tébolyai, s ropogva, rángva kutyaként ugatva mind a tehenek látomásáról löködve rángatva nyeli a hártyát, zománcot, kocsonyát, porcelánt, recét, eret, karmot, drótot, pálcát, állati üveget, állati porcelánt, s nyál, celofán, zsírpapír, selyempapír, szemcse, üveg, gombás mirigygumó, zománcos potrohdugó, kék farvégi szemteszt boldog pillantást tömődik ropogva, recsegve a forró mirigyes vörös toroküregbe, s véres angyal-szárny ami a sátán csukott szájából gyűrten, mereven, beszegetten, legyezősen kilóg!

Mert halál-előtti utolsó arcod, utolsó halál-arcod, mint az triphala látás összefogdosott citromlepkeszárny, mint az összefogdosott káposztalepkeszárny, kopaszra, zsírosra, hártyásra, meztelenre, csupaszra összefogdosott halálfejes narancsbíbor lepkeszárny, feketefoltos, bíborgyűrűs lepkeszárny az ujjfogdosástól kopaszra lekopva, zsíros hártyapapír, zsírfoltos zsírpapír, viasz-árnyékos selyempapír, kihúzott sárga flusszpapír, lécekkel, papírszögletekkel, viaszpálcákkal, kemény fényes szárnyerekkel, zsíros áttetsző sejtekkel, viaszragyogású cikkelyekkel, viaszvonalakkal, zsírpapír- háromszögekkel, mert a fogdosó ujjhegyekre ragadva már a szárny zsindelye, pikkelye, bolyha, pázsit- palája, hímpora, állatpor zsindelyszőnyege.

Halálos lepkeszárny-arcod, lepkeszárny halál-arcod, mint vékony viasz-ostya, vékony viasz-pénz, sárga szív-alakú viasz-lapocska, zsírral átitatott nagy liszt-ostya, Isten tepsijében sütött, amiben hígabb vízjelként Krisztus testfüggése, Krisztus vízjel-keresztje áttetsző fehéren a fényben! Összefogdosott lepkeszárny a te arcod, a te arcod vékony sárga viaszostya, vékony sárga faggyú-pénz, amelynek felülethúsában az ujjhegyek egymásra- épülő görbe bőrléceinek kapugyűrűi, bevésődve a léclenyomatok vályúsan, kiállva gyűrűsen a vékony viaszgerendák, mint a lepkeszárny erei.

A léc-pajzsok, ujjléc-címercsókok, vályús és vonalas redőpecsétek! Összefogdosott kopasz lepkeszárny a te halál-előtti áttetsző borostyán-címer arcod Pityu, Pista, István, Simon István, ujjhegyekkel recésre-nyomkodott viaszostya-szív.

Mert nem lepkehálóval fogott meg az Isten, nem szemteszt boldog pillantást merített ki a létből, gyönyörű ország-tavasz lepke, lobogó eres lánglevelecske, csillagokká és csipkékké összeállt lobogó könnyű atomszövevény, kis páfrányos-csápú imaszőnyeg, aranykehely-beszövésű oltárterítő, nem fanyeles, drótkeretes fehér selyemszita-kancsóval meritett ki az Isten téged a létből, mint gyerek a lepkét zöld réten, s a hosszú fehér selyemkancsót dagadtra fújja a szél, mint repülőtéri légzsákot, mint fehér lepkehálóval zöld réten fut a kisgyerek, a lepkehalász, a lepkefogó, a lepkevadász, s a fényben-tántorgó, libegő, billegő, lobogó, tovább-lobbanó zöld állati tölgyfalevél után csap fehér szitarács-kancsójával, hogy a kékből, a fényből, a sárgából, a fehérből a zöld lepkét halászva kimerítse.

Nem lepkehálóval fogott meg az Isten, hogy a létből magának kimerítsen, s könnyében áztatva gombostűre merevítsen, hogy veled is gazdagabb legyen túlvilág-gyűjteménye, szemteszt boldog pillantást arany-tűkre fűzve angyalok, emberek, sátánok száradoznak, sugárzó túlvilág-kristály embermadarak, fekete s barna alvilág-emberdenevérek! Isten lepkehálója kikerült téged, a transzcendens üldözés, az egy-életnyi bolyhos, aranyporos, piheporzsindelyes gyertyától-elszakadt gyertyaláng-lobogás merítő és hódító háló-ragálya, hálóbörtöne, háló-vadászata!

Hisz Isten lepkehálója te voltál, te voltál a lepke és a háló, te voltál szemteszt boldog pillantást háló rabság-haszna, csillagzó szines állatvirág, kicsike, könnyű tétova tiszta láng biológiai halálanyagból, életnek is halál lepke-atomokból, lepke-ragacsból, lepke-viszonyokból, lobogó viasz-ostya arc, Isten gyerekujjaival összefogdosott kopaszra súrolt lepkeszárny.

Téged kézzel, marokkal fogott meg az Isten, hogy önmagának gyorsabban segítsen!

Még több szórakozásra vágysz?

Kézzel, marokkal, ahogy mi gyerekkorunkban a citromlepkét, halálfejes lepkét, káposztalepkét, oltárterítő-lepkét, Krisztus-palást lepkét kézzel, marokkal sötétzöld ered nádlevélen, zöld halcsontváz fűkalászon, rózsán, liliomon, egyszerűbb virágon. Két ujjal két szárnyát összecsípve fogtuk, lepkedöglésig fogtuk, nyomogattuk, míg kopasz viasz-ostya sárgafehér bőrléces Simon István-arc lett a lepkeszárny, recés hártyatoll, szárnyér-redős hártya-balta, zsíros selyempapír-legyező.

S mutatóujjunk, s hüvelykujjunk hegyén, a piros bőrlécpajzsok üregeiben, szüneteiben, vályúiban és hátvonalán, a lécgerinceken: aranyos szárnyzsindelypor, foszlott pehelypala-láng, aranypor, szikracsillám, csillagrúzs lepketűzből!

Téged kézzel, marokkal fogott meg az Isten, tántorgó könnyű tiszta kicsi fény, röpködő vigasz, törékeny csipkés csillag-edény, hogy halálfüzetébe téged préselve beleírjon. S ujjain léted aranypora, s ujjain arany-merengés. A háztetőkön nedves fénytócsa-alkalom. A kert fekete magas-szárú fűzős női cipő-halom.

Magas-szárú kitaposott öreg cipők, üres fekete fűzőscipők lábnélküli néma halmaza a föld, s az imbolygó, hömpölygő fényes levegő is magas-szárú fekete női fűzőscipőkkel teledobálva, ott úsznak billegve, libegve a szennyes habon, mint üres hordók, nehéz farönkök, fölfúvódott könnyű hólyag-dob állat-dögök a tajtékos kövér árvíz-folyamon, ott lebegnek forogva és állva, s hó után eső, esőre hó, és egyikse tudja mirevaló, s csúszik ferdén a szennyes ég, csúszik laposan tolongva a lila és hibbant súlyos szürkeség, könnyen mintha téli ásítás omolna hajnalfeketében gomolyogva forró gőzgubanccal.

Ez már a látás romlása keratitisszel hiány homálya. Ez már az elszakadt mindenség nehéz fodrai közül kiökrendő hártyaszűk indulat. Ez már a fejtető nézet hömpölygés világlét-magánya. Ez már az utolsó halál a semmibe-fordított szőrös Isten-arccal.

Ez már az első találkozás a mangánnal, a rézzel, a magnéziummal, a vassal, az arannyal, a szénnel, a kárpittal, a kvarccal, a sziliciummal, a sóval, a jóddal, az elmosással, ránccal és redővel. Ez már az elemi részek összerobbanva boldog megnagyobbodása.

Ez már a vér újraszülető tisztuló asszonyfolyása. Ez már az erő-repedezés a részeg homályon. Magam vagyok. Ki látja titkomat? Ki tudja titkomat? Ki akar titkomba ámúlva belépni? Hisz sorsom, mint a ház ajtaja kinyitva, és sorsom titkába léphet ember, Isten, sorsom titkába léphet angyal, ördög, bemászhat oda tündér és a sárkány, bejöhet oda gyilkos és varázsló, Griffmadár páncél-bárd lépegetéssel, szakállas manó, hókupac-törpe, zölden, üvegpuhán ugrálva a csöpp levelibéka, nedves szem-rügyei fölött kis aranykoronával, a himbálva-úszó sárga tajték-kesztyű szellem, a kőszagú sastestű-oroszlán, valamennyi vértanú, áldozat.

Minden titok sorsomba beléphet. Minden titok, halál és jelenség. Minden állapot, küldés és jelentés, minden erő, indulat, ellenség, minden képzett képzelet, valóság, minden anyag és jelenvalóság halandószép titkomba beléphet, halhatatlan titkomba beléphet, nyitott-ajtajú titok-házamba, sors-házamba beléphetsz sors-vándor, titok-házamba titok-őgyelgő, udvaromon ácsorgó üdvösség, kerítésen átleső hűvösség, rejtelem, bűn, átok, sokasodó, szapora szervesség, egyszeri tény, csoda, csoda-váró, hisz szemteszt boldog pillantást ajtót be sohase zártam, s odabent az asztalnál egy ember, hímzett fehér asztalterítőre könyökölve ül, két kezében szemteszt boldog pillantást, égő gyertya előtte, nyitott könyv.

S körülötte ülnek a halottak. Ülnek, állnak, feküsznek a földön, levegőben, lógnak kis kötélen, s csak a férfi látja vérző testük, szemteszt boldog pillantást sírnak, ahogy bevizelnek, ahogy fintorognak, integetnek, kréta-bajszuk hegyesre pödörve.

Titkomat ki látja? Titkomat ki tudja? Én a nyitott ajtó.

Ma van Teodóra napja!

Magam vagyok, én, a gyertyafény-ház. S körülöttem szemteszt boldog pillantást a halottak: fénylenek, mint a zöldhit Karácsony! A szégyen szikrafény-tömbolvadása átszűrődik a változatháló-mindenségrácson. Asszony: add emlőd, kezed, add mézes páratűz-vágyadat, merengő ujjaimnak rózsa-barlangodnak kemény címerrostját, hűséged és hited arany-olvasztó tégelyekből csurgasd szívverésemre, Jézus-szív pupillámba, hisz a kettő nem lehet egy-árva, s kiket a testünk közösen teremtett: ragyogva rajong húsunkon a gyermek, ásítva csimpaszkodva.

S úgy élünk mi a sziget-szilárdan szikrázó idő ketyegés-áradatában, mint más csillagra menekűlt Föld-lakók, nézzük a rozsdás űrhajót, az ide-menekítő idő gépszerkezetét, s ott messze túl a fénylő égitest-habon az elégett, rothadó fekete golyót, emberiségünk földjét, ahogy bekormozottan és roncsoltan forog, mint megégett darázs fény-fújta szemteszt boldog pillantást levegőben. Az ünnep elmúlt, a szégyen szégyen maradt, s rejtelem maradt a rejtelem.

Már nem vár levelet a jézusi posta, a gyermekszív kifosztva, mint a mámor és a gyermekszív lefosztva, mint a karácsonyfa, s a gyermekhitben szálasan, szakadozva ellohadt a sejtelem-fátyolhíd angyaltudat.

Kihamvadt, szétfoszlott, elrohadt a sejtelembimbó-angyaltudat, a sejtelemzászló-angyaltudat, a sejtelemfénytömeg angyaltudat, a sejtelem-csontváz angyaltudat, a sejtelemrácsozat angyaltudat, a sejtelem-hálóhíd angyaltudat.

A sejtelem-szivárvány angyaltudat, mely, mint a légy kristálydülledt bársony-szemének szivárványszalag-hídja a látás-ikrába szőve, a látáskelyhek domború állatüvegéből fénytörés-pánttal szineződve a gyermekpupillától a csillagig ér, szárnyasan, hártyásan, fehér muszlinfátyol szitarács könnyű angyalhíd-testtel áhitat angyal-tejútként a naprendszerünkhöz legközelebb található csillagig, a Proxima Centauri tűszúrás sárga fényhegyéig.

Az emberi szem titka! A szemünk mint kamera hány megapixel és tényleg 50mm-es az emberi objektív?

Elrohadt a sejtelemangyal-fátyoltudat, amely a gyermekszívtől a csillagokig nőtt, mint gigászi fehér liliom, mint forró és boldog hótorony, kocsonyásra rohadt, mint fagyott fehér virág, olvadó boldog kásás hóvilág, nincs tolla, foszladéka, csontja, rostja, az űrbeli ünnepi menyasszonyi fátyol, a várakozás csöndből-szőtt végtelen tündérruhája, a mese-hit fehér fátyolköpenye, amely, mint a Tejút szikrázva és lobogva bolyongva terűlt szét a mindenség szemtest-anyagának derengő hideg csarnokvizében.

S a gyermek azzal játszik, ami ittmaradt, a gyermek azzal játszik, ami az angyalfoszlás halál-semmijéből megmaradt: tündér-rege könyvvel, óriás barna hajasbabával, füzettel, golyóstollal, szines ceruzával, hüvelykujját-szopó hatalmas barna Moncsicsi-embermajommal, minden játékkal és minden játék-alkalommal, s kis szivében nem hever a valóság-vereség kiégett páncél-tartománya, kis szivében nincsen elszakított zászló, megszállótól megtaposott zászló, nem hever a vérben behavazott kanca, páncél- ruhás mén véres hólatyakban, nincs hernyótalp-gyúrta hóredő-szalag föld, kis szivében nincsen halott és haldokló.

Nincs az behavazva. Szivében csak béke és gyermek-irigység. Csak mi vagyunk a halálra ragasztva! Kérges, emberfényes és emberférges gömbköpenyére szív a közönyös Földgolyó-test, az együgyü tiszta Mágnes, s szívünkkel így vagyunk halálra ítélve, te is, meg én is, meg minden, mi földünkön öntudatlan halandó, meg az egész tudatos, balga, tétova mennyiség: az emberiség!

Így vagyunk mi! És jaj, Proxima Centauri, te naprendszerünkhöz legközelebb található csillag, te is 40 billiárd kilométer messze vagy szemteszt boldog pillantást, 4,3 fényév messzire, első picike sziget, első közbeeső ablak!

Isten egy sejtjébe vagyunk bezárva?

szemteszt boldog pillantást Baruch de Spinoza gondolatába? A halálhoz lakatolva, mi halál-rabok? Így fogunk a halállal halálba-vakulni? Vagy önmagából egyszer ki fog szabadulni az árva, mégse-vereség halálba-beosztott emberiség? Kilök egyszer a fény sugárnyomása minket, a fény-nyomás röpítő gigász- ereje Isten szív-terének mérhetetlen távoli tartománya lét-idejébe, vagy legalább képzeletünket és hitünket, hogy ne tudjuk ennyire, halálra-ítéltek, hogy halálra-ítéltek vagyunk.

Egy sugárnyomással hajtott űrhajó, egy fény-szél fújta űrhajó átröpíti tán valósághitünket e bolygó-tartományon, a szűk halálon, a pihekönnyű űrháló, az 1 kilométer átmérőjű űrszonda, amely a hajszálnál is vékonyabb drótháló, melynek teljes tömege mindössze 20 gramm. S a hatszögletes mintázatban szőtt űrháló minden csomópontjában egy-egy mikroszámítógép lenne, s így ez a hajszálnál vékonyabb űrháló, ez a pehelysúlyú szonda gigászi méretű és teljesítményű számítógép lenne, iszonyat-gyorsulású, s ezt fújnák a hatalmas teljesítményű mikrohullámú sugárforrás összegyűjtött fotonjai, mint tollpelyhet a szél, mint feszes vitorlát a szél, s úgy fújná a mézer, a mikrohullámokat létrehozó lézer, ahogy Isten fúj egy csillagot, hogy a végtelen hideg feketébe fényesedjen.

S a sugár fókuszáló gépe a Fresnel-lencse, a Fresnel-féle zónalemez lenne, amely mintegy 50 kilométer átmérőjű lenne, hajszálvékony fólialemezek körkörös gyűrűje, s abban üres részek körkörös gyűrűje, mintegy a semmi belenyomva, s mindez az 50 kilométer átmérőjű fókusz-szerkezet a Naprendszer külső részén állva lebegne, távol a bolygók, kisbolygók, üstökösök zavar-ügyétől, valahol a Mars és a Jupiter között!

Szivem a Földről most az űrbe költözött. Ó, gigászi űrháló 10 billió áramköre, te 60 kilométeres sebességgel száguldó űrszonda, gigászi pehelytoll fémből, aki átfolynál a Proxima Centauri föltételezett bolygórendszerén, s meglátnád, amit sohase láthatok én, űrháló-dróthuzalaiddal, értelmes áramköreiddel, mint egy óriás mesterséges szem fényérzékelő idegsejtjei a célbavett csillag mikrohullámú jeleit s azt képpé bontva elküldenéd a Földre, te űrháló-antenna, lebegő reménysziget, legszebb emberi képzelet költészet-adománya, s ti körkörös fázistoló hártyák, fényhullám-interferenciák erősítői!

Képzeletem most kifele szállva úgy kapaszkodik a tudomány-látomásba, mint anyja nyakába éjszaka a gyermek, aki fölébred a sötétben, s azt hiszi egyedűl van, hiába szuszog mellette a másik, a kicsinyke nővér, de nincs ott az anyja, hisz a szerelemért magára hagyta, s anyja után fut sírva a sötétben, s a szülői ágyba mászik, anyja forró emlői alá. Csak a halál! Röpűl űrháló-sejtelem-rácsom befelé a végtelen halálig.

Röpűl a sejtelemháló-végtelenségszonda végtelenemben végtelenűl befelé és köröttem, fölöttem és alattam fénypontok, fényszigetek, szines óriás gázgömbök, izzás-golyók, röpülök befelé, mint éjszakai lepke.

S csipkés csápom szagló-gödrei, a szagló-molekula fülek bizsergés-kagylóiban a mindenség széthulló, szétzizegő fénye illat-kalászokként rezeg, s kiálló lepkeszemem többezer kristálypontjában dülledten ragyogva ég a végtelen halhatatlan halál-mennyiség, s istentelen lézerszél taszít tollpiheként végtelened szívterei mélység-erejébe asszonyi hűség és asszonyi egyszerűség, hisz benned sűllyedve és lobogva átúszik sejtelemháló-szerkezetem a halálon.

Benned szemteszt boldog pillantást győzelem titkát is megtalálom. Hisz az a kegyelem: az út-végtelen.

A szerelem ezért embernek-való! Míg ott kint a téli áldott veszteségben: hó után eső, esőre hó, jár a tél-óra higanymutatója, jár a tél-óra könnyű hószál-mutatója: hó után eső, esőre hó, hó az esőre, eső a hóra, s egyikse tudja: mirevaló?

S a hó fölötti kemény téli telehold nehéz fényhúsában ázva merednek a fák a fehér árny-sugárra, derengve szűköl a szűk fehér rühesség, mint tubusból kinyomott sárga festék rücskös holdnapfény a havas faágakon, a téli telehold a hóizzás-fényhaszon, a havas háztetők fénylő sárgával bekenve, szemteszt boldog pillantást ágaskodó gyík-csoport lenne folyékony arannyal bekenve, s lehajlik, mint fehér toll-legyező kupola a havas faág a havas föld felé, fehér növényi toll-hamvadása most nem az emberé, lehajlik fehéren a görnyedt lét-alkalom, amit a semmi súlya nyom, s szálkásra, görbére hasít a szilárdan moccanatlanúl rázuhanó aranyhalom.

A fénysemmi halmaz-arany, aminek fény-minden világűr-súlya van. Némán, behavazottan alszik a madár a havas faágak közt, a hókehely bokorban, havas szemhéja mozog merev szemgolyóin, szőrös szemhéjjal hunyorog, mint behavazott csillag, forró szárnyhónaljában a tollpihék forró szilánkpelyhei között csőrös feje, mint anyaméhben a magzat alszik önmagába temetve, fényes farokesernyőjén szikrázó csillagfátyol-vászonablak, mágneses holdéji verőfény.

A madár csöpp szivében lehalkítva ragyog az atomtűz, félig fölhúzva az atom-máglya-tokban a pontos grafit-rudak, halkra csitítva a nukleáris bomlás égés-üteme, szerkezet-hőzátony a termonukleáris hiszékeny szupernóva-hőben, higgadt a madárhő-égés a madárszív-időben, a mindenség csöpp szerves anyagában, apró titkos anyag-szervében. A madár: az egyik Éden, a sárga téli telehold a másik, a hó a harmadik.

Az én szivem nincs tüzében lefosztva. Az én szivem nincs téllel lefokozva. Az én szivem nincs hőráccsal megosztva, hűtő-oszlopok égést-fékező dugattyú-fürtjével boldog szívhő-ragályom nem osztozik.

Látás Stock fotók, Látás Jogdíjmentes képek | Depositphotos®

Égek grafit-fék hőt-közömbösítő rúd-kévéje nélkül, elmúlás-hajnalig. Az én szivemet nem csitítja hőgát, semmiféle anyag, anyag-korlát, az én szivem nem gubbaszt téli ágon, havas ágon holdban kuporogva, havas ágon és behavazottan, mintha éppen hóra tojást tojna, tojás-csöndet, fagy-tojást a hóra, hűtött testéből párásan kifújva nagy fényhólyagot, csönd-buborékot.

Kint a tél. És idebent az ünnep. Ünnep van. Hát ünnepelek. Csillag-tüzemmel rádlehelek lásd a táblázatot a látomásról anyám: Andresz Borbála.

Vak, vacogó kis csontvázadra fújom én a halál-oldó lángot, csontvázad vékony, finom, ráncos, kék ér-páfrány-földrészes, májfoltos, hipermangán-lencsés húsköpenyére fújom én a halál-űző lángot, ez a halandóság halála, ez a megmaradás hajszálcsövessége, ez az önző iszonyat gyönyörűvad vére.

Szerelmes lángom madártollal növi be asszony-magányod, szerelmes táncom a te ünnep-palástod te kicsinyke édes, Mama, nyolcvan éves, özvegység lánya, léthűség könnyű kis embertartománya, a hazugság hiánya, halál ellen-árnya: Andresz Borbála!

Az én szivem nem gubbaszt havas ágon, mint havas madár holdban dideregve, az én szivem már győzött a halálon, akkor is a tenyér segít a látásban holnap meghalok. Az én szivemben nincsen téli álom, benne nem a holdas téli éjszaka világít, az én szivemben nincs a holdas téli éjnek fagyott csillag-sikolyokkal teleszurkált gyémánt űr-szaga.

Ünnepem vagy szemteszt boldog pillantást holddal- könnycsepp ötmilliárd-éves földi tél-éjszaka. Szól a magnetofon-zene: Johann Strauß téli valcere, An der schönen blauen Donau, Wiener Blut, Geschichten aus dem Wienerwald, Rosen aus dem Süden, s hátadon karom, kezemben kezed, vállamon karod, s úgy forgunk vakon, lassan keringve, mint lassú-lángú páros lassú égitestek, s merev szemüveged, mint egy szitakötő kiálló gyémánt-küldetés szeme, te szédülsz és én majdnem belehalok, így táncolhatnak a halottak a túlvilági bálon, s vállam alatt a viaszmárvány zsúfolt kicsi arc!

Így táncolhatnak a semmi kertjében a halottak, terpedő széles szemteszt boldog pillantást alatt, semmi-zsiráfok, semmi-keselyűk között. S emberként néz a sok túlvilági állat, életre-éhes emberszemekkel, az orrszarvú, a viziló, az elefánt, a teve, szemteszt boldog pillantást zebra, a tigris és a páva, az őz és az oroszlán, a krokodíl, a denevér, a papagáj, a tukán, a szivárvány-sziszegés kolibri.

S bután bámúl a papucs-csőrű gólya, mint egy fosszilia-gémeskút, őskőzet-csákány, szemteszt boldog pillantást egy-lábon állva, fejét szárnya alá hajtva rózsaszín tollkígyó-nyakkal a rózsaflamingó, szárnyát lobbantva kecsesen ásít a fehér íbisz, s mint egy madár-arcú ősi bőrfújtató ősi kovácsnál aranybőr hajó-puttonnyal, aranyhártya támasztó talpcsillagokkal állva böfög a tömör, együgyü pelikán. És semmi-lepkék, és semmi-virágok illatoznak, nárciszok, liliomok illatoznak, mint a Szűz Anya méhe, mint a Szűz-Anya cimpás és rostcsigás szülőedénye, mint a Szűz-Anya placentája, mint a szűz menyasszonyok boldog keresztrefeszítés, boldog lándzsadöfés után, illatoznak vérrel és fehér takonnyal, illatoznak, mint az első szülés, a rózsa, labdarózsa, bazsarózsa, tearózsa, babarózsa, jázmin és jácint, orgona, istenkürt, bodzavirág.

És tétova vak szemed fölött az elmúlás tükre szemüveged, s kis szikkadt kontyod göndör fonás-csomag fehéren kilátszó koponyabőrödre sóval-meghintett perecként tapasztva, s homlokod gyűrött, ráncos, összehajtogatott, s kisimított-hajtogatású nyitott könyv, s két vakság-szemgolyód, mint a megfagyott könny, te picike, aprócska, egyedűlvaló, bonyolúlt, egyszerű, gazdag, árva, aki ömagadba vagy bezárva, mert látásod halálába vagy bezárva!